A kerekesszékes kardvívók mestere – A hét edzője Erdei Péter

  • Bejegyezte: Barbara Hámori
  • dátum: csütörtök, május 15, 2014 -
  • 0 megjegyzés
Erdei Péter negyven éve aktív vívó edző, egy éve már a kerekesszékes paralimpiai vívók felkészítésében is részt vesz. Elmondása szerint ez élete egyik legizgalmasabb időszaka és értékes tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodott a mozgássérült sportolók által.


Erdei Péter

Hogyan alakult úgy, hogy paralimpikonok edzője lett?

Egy hosszú történet végkifejleteként alakult ki ez a helyzet. Kilenc éves koromban édesapám beíratott vívásra, ami nekem már akkor nagyon megtetszett, a legszebb sportágnak tartottam. Elkezdtem versenyezni, ami jól is ment, de a válogatottba nem tudtam bekerülni. Ezért inkább az edzői pályát választottam. Elvégeztem a Testnevelési Főiskola vívó szakedzői szakát és gyakorlatilag húsz éves korom óta tanítom a vívást, főleg kard fegyvernemben (a vívásban három fajta fegyvernem van: tőr, kard és párbajtőr). A Budapesti Honvéd Sport Egyesületben kezdtem a sportot gyerekként, ott dolgoztam közel harminc esztendőt, amikor a Törekvés SE, majd a Paralimpiai Bizottság felkért, hogy foglalkozzak a paralimpiai kardvívók felkészítésével. Sokáig gondolkodtam hogy elvállaljam-e, mivel azelőtt csak épekkel foglalkoztam; egy év után most azt gondolom, hogy ez életem egyik legígéretesebb lehetősége, hiszen a sérült sportolók alázatosabbak, szorgalmasabbak, céltudatosabbak, mint ép sporttársaik.

Kihívásként éli meg, hogy őket edzheti?

A kihívás mostanság egy divatos kifejezés, de az én felfogásom szerint más a jelentése. Én az edzői munkámat egy önként vállalt feladatnak tekintem és azt szeretném elsődlegesen elérni, hogy a 2016-os riói paralimpián a vívók - köztük az én versenyzőim: Osváth Ricsi és Hajmási Éva - kiemelkedően szerepeljenek, valamint hogy minél több sérült ember ismerkedjen meg a kerekesszékes vívással és váljon belőlük sikeres paralimpiai sportoló.

Osváth Richárd, Erdei Péter és Hajmási Éva

A paralimpiai vívás kerekesszékben zajlik...

Igen, egy rögzített kerekesszékben ülnek a verseny során, ebben tér el a hagyományos vívástól, de a szabályok ugyanazok. Van egy orvosi kategorizálás, miszerint aki kerekesszékes vívó szeretne lenni, annak valamilyen fajta sérültséggel kell élnie (a leggyakoribb esetek az amputáció, a gerincbetegségek, vagy balesetek következményei), fizikálisan egészséges ember sosem lehet paralimpiai sportoló. Vívásban - a sportág specifikumai miatt - a látás-, hallás - és szellemi sérültek nem kezdhetik el a kerekesszékes vívást.

Vegyünk egy olyan esetet, hogy egy jobb kezes versenyző jobb kézzel vív, viszont a bal keze sérült, azonban állni tud; ő minek minősül ebben a helyzetben?

Ez egy határeset, itt ismét az előbb említett sérültségi fokokra hivatkoznék. Mivel versenybíró is voltam, láttam olyan sportolót, akinek a karjából hiányzott egy rész, de a másik kezével és a lábával megfelelően tudott mozogni; a „jobb” egészségügyi állapota miatt ő nem volt paralimpikonnak minősíthető.

A sérült sportolók a velük történt dolgok ellenére is képesek bizonyítani és túllendülni az önsajnálaton és a rossz érzéseken a sport által.

Ezzel megfogalmazott egy lényeges gondolatot! Ha egy fiatalember vagy hölgy balesetet szenved, - ahol a testét trauma éli - akkor a sport az egyik kitörési lehetősége. A kerekesszékes vívással történő megismerkedés elősegíti, majd a versenyzővé válás tovább fokozza a társadalmi beilleszkedés problémáinak leküzdését. A friss sérült számára eleinte el kell telnie egy kis időnek, hogy feldolgozza a történteket. Ha mégis belevágna az edzésekbe, a kezdetekben több akadályba is ütközhet. Például előnyt jelenthet számára az, ha nagyvárosban él, ha kap elég támogatást és el tud jutni az edzőterembe (akár átalakított autóval).



Edzőként ön együtt érez velük vagy eltud vonatkoztatni az érzelmeitől és teljes értékű sportolóként kezeli őket?

Igen, együtt érzek velük, de teljesen egyenrangú partnerként kezelem őket! Azonban sajnálatot nem kapnak tőlem, én ugyanúgy tekintek rájuk, mint bármely más daliás emberre. Ha sajnálnám őket, azt megéreznék és az nem lenne jó hatással a teljesítményükre. Fontos megjegyeznem, hogy kiemelkedő humorral rendelkeznek, itt az edzőteremben mindig jókedv uralkodik, sokat viccelődnek egymással. A negyvenéves pályafutásom alatt voltam két olimpián, közel harminc világbajnokságon edzőként és bíróként egyaránt, ötször pedig megválasztottak az év legjobb nemzetközi bírójának. Ez alatt a hosszú idő alatt sosem tapasztaltam ilyen fejlett humort és poénokat a sportolóktól, mint amit az én edzettjeim és sportoló társaik egymásnak mondanak. A ugratások rendszeres velejárói az edzéseknek.

Az ép és a sérült vívóknak milyen a kapcsolata?

Teljesen normális. Az edzéseken együtt vívnak, amit mi integrált felkészülésnek hívunk, mivel a keresszékben bizonyos mozdulatokat gyorsabban kell végrehajtani. Több sportoló már szinte sorban áll, hogy beülhessen a székbe és vívhasson egyet a londoni paralimpia harmadik helyezett vívójával, Osváth Ricsivel.

Az ilyen példák azt mutatják számomra, hogy a katonaság után még leginkább a sport tanítja meg az embereket a bajtársiasságra és az összefogásra.

Mondhatjuk, hogy ez a sorrend már felcserélődött – főleg Magyarországon.

Bíróként, edzőként és versenyzőként is tapasztalt a vívásban. Ön szerint a paralimpiának milyen fogadtatása van a közvélemény részéről?

Egyre jobb! Majdnem ugyanakkora érdeklődést kap, mint az olimpia. Lassú ez a folyamat, de az 1960-as római paralimpiához képest hatalmas előrehaladás mutatkozik. 2000-ben Sydney-ben ahogy  vége lett az olimpiának már másnap kezdődött a paralimpia, 2012-ben Londonban már párhuzamosan futott a két esemény. Azok a turisták, akik megnéztek egy kosárlabdát, kézilabdát vagy bármi más sportot, azok már a paralimpiára is váltottak jegyet. Az igazi érdeklődők már azt is megtanulták, hogy nem a paraolimpia, hanem a paralimpia a helyes kifejezés.



Az olimpián innen és túl, látogassunk vissza az edzőterembe. Egy szülő beíratja a sérült gyermekét vívni. Hogyan zajlik le egy edzés?

Ritka, hogy a szülő ide hozza a terembe a gyerekét – nemcsak sérültek estében. Általában bemutató napot tartunk, akkor vannak érdeklődők, de azt tapasztaltuk, hogy inkább nekünk kell nyitnunk az emberek felé. Ha a folyamat már eljutott odáig, hogy lejött az edzésre az illető, az edző megtanítja neki az alapgyakorlatokat és a három alapfegyverrel való bánást. A fejlődés figyelembe vételével idővel ez az edző eldönti mi legyen az edzettje fő- és választott fegyverneme. Ezt követően a nebuló - aki lehet akár huszonéves is - egyéni tanításban részesül. Ha elért egy szintet, akkor már beülhet a kerekesszékbe, és ekkor az edző folyamatos felügyelete mellett elkezdhet vívni egy ellenfelével.

Milyen testrészeket erősít ez a mozgás az ön korábbi és a jelenlegi  edzettjein?

Nehezet kérdezett. A vívás legfőképp egy szellemi játék, ahol az ellenfél gondolkodásán kell túljárni. Fejleszti a figyelmet, logikai gondolkodást, döntéshozó képességet. A kerekesszékben ülve, a felsőtest és a karok mozognak, a láb erősödése pedig a sérültségi foktól függ. Az épek esetén az említetteken túl mindkét láb végig igénybe van véve. Ez utóbbinál jobban jelentkezik a teljes test használata és látványosabbak a mozdulatok is.

Mely tulajdonságokra van szüksége egy sikeres vívónak?

Óriási szorgalomra, kitartásra, hiszen egy szintig mindenkit meglehet tanítani erre a sportágra, onnantól kezdve azonban a sportolón múlik, hogy felfejlődik-e egy magasabb szintre győzni akarással, küzdeni tudással, tisztességes edzésmunkával. Hangsúlyozom, hogy az észjáték szerves része a vívásnak. A vívók nagy része tanult, diplomás ember. Érdekesség, hogy azok a vívók, akik később vállalkozók lettek, nagyon jó tárgyalástechnikával rendelkeznek, hiszen ott is túl kell járni a másik fél eszén, ki kell „cselezni” az „ellenfelet”; kiválóan vezetnek autót és könnyen szűrik ki a veszélyhelyzeteket.

Péter jóvoltából én is kipróbálhattam a vívást! (Vívósisakon keresztül készült a kép)

Fotó: Lindmayer Zsolt 

0 megjegyzés :

PARTNEREK: