Lásd meg a másik oldalt - Interjú Pásztory Dórával

Pásztory Dóra paralimpiai úszóként került a köztudatba, miután abbahagyta a sportot édesanya lett, jelenleg pedig közhasznú szervezeteknél aktivista. Beszélgetésünk során többek között arra kerestem a választ, hogyan alakult így az élete, és miként éli meg azt sérültként. 

Pásztory Dóra (fotó: hetek.hu)

Paralimpiai úszóként komoly sikereket értél el, főleg úgy, hogy kis korodban víziszonyod volt. Hogyan sikerült mégis felülkerekedned rajta? 

Egy csodálatos embernek, Málnai Istvánnak köszönhetem, hogy megtanultam úszni. Vele ötévesen évesen ismerkedtem meg a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványban. A szüleim évekig hordtak fel Palotabozsokról Budapestre hozzá, vállalva a több mint 200 kilométeres utat.  István személyisége és kisugárzása olyan bizalmat ébresztettem bennem, amely legyőzte a félelmemet.

Hogy csak a nagyobb sikereidet emeljem ki: a 2000-es sydney-i és a 2004-es athéni paralimpiáról is több éremmel tértél haza, mégis, 2005-ben visszavonultál a versenyzéstől. Szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni. Emiatt döntöttél így vagy más okai is voltak az elhatározásodnak?

Egyszerűen elég volt az úszásból. Engem mindig a győzelmek, a versenyek motiváltak és 2004-ben jött el az a pont, amikor úgy éreztem, hogy már sokkal több lemondással jár a felkészülés, mint amekkora örömet okoznak a versenyek. Nem bántam meg a döntésemet, jó szívvel emlékszem vissza az úszópályafutásomra, az edzőmmel is megmaradt a kapcsolat és még időben abbahagytam ahhoz, hogy el tudjam kezdeni kiépíteni az önálló, felnőtt életemet. Az élsport egy burok, amelyből ha túlkésőn kerül ki az ember, akkor nehezen találja meg a helyét a hétköznapi életben. Nagyfokú tudatosság kell ahhoz, hogy a sportolók komolyabb lelki sérülések nélkül átvészeljék ezt az időszakot. Szerintem minél később vált az ember, annál nehezebb kezelni az új élethelyzetet.

Fotó: rally.hu

Sportolsz-e még mostanság vagy teljesen átadtad magad az anyaságnak és az azzal járó feladatoknak?

A házban, ahol lakunk épp most szerveztek először baba-mama tornát, ahová elkezdtem lejárni, nagyon jól esik a mozgás és a kisfiam, Barnabás is élvezi a foglalkozást. Egyszer már futni is voltam… Ugyan továbbra sem szeretem, de talán ezt a legegyszerűbb megoldani gyerek mellett. Ha van egy fél órám, amikor a férjem vagy valamelyik nagymama besegít, akkor csak felkapom a futócipőt és megyek egy kört.

Kisfiad, Barnabás tavaly karácsonykor született meg. Pár hónap távlatából hogy érzed, teljesen el tudod látni a babádat önmagad, vagy jól esik a segítség a család illetve a férjed részéről?

Napközben, amikor a férjem dolgozik, kettesben vagyunk itthon Barnabással és egész jól telnek a napjaink, semmiben nem szorulok segítségre. Az első hat hétben a férjem itthonról dolgozott, anyukámék mindennap hozták nekünk az ebédet és hetente kétszer jöttek a nagymamák segíteni a háztartásban illetve a baba körül, hogy tudjunk egy picit pihenni. El sem tudom mondani, hogy ilyen csodálatos a családom és közösen egészen jól átvészeltük a kezdeti nehézségeket, mennyit jelent a számomra!

Fotó: nlcafe.hu

Mindezek mellett a SUHANJ! Alapítvány önkéntese is vagy, akárcsak egy korábbi interjúalanyom, Schober László. Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a szervezettel?

Még 2011 nyarán olvastam egy Kovács Patríciával készült interjút, amelyben mesélt a SUHANJ!-ról. Maximálisan egyetértettem a célkitűzéseikkel, mert rendkívül fontosnak tartom, hogy a fogyatékkal élőknek is legyen lehetősége a rendszeres sportolásra. Mikor elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy hogyan tudnám felvenni velük a kapcsolatot, szembe jöttek velem az utcán Pécsen. Úgy éreztem ez egy sorsszerű találkozás, úgyhogy ismeretlenül leszólítottam őket. Azóta Patrícia az egyik legjobb barátnőm és a SUHANJ! Alapítványban ismertem meg a férjemet is.

Az alapítvány mellett a közelmúltban a Hősök tere kezdeményezés nagykövete lettél! Hogyan éled meg és milyen felelősséggel jár ez a poszt?

Rendkívül zavar az a közöny és bizalmatlanság, amivel nap, mint nap találkozom. Hiszem azt, hogy ha mindenki változtat picit a szokásain vagy egy leheletnyit empatikusabban szemléli a környezetét, akkor egy kellemesebb közegben telhetnek a mindennapjaink. Mindig fontosnak tartottam, hogy jó ügyek mellé álljak, emiatt ez egyáltalán nem teher, hanem egy nagyon kellemes feladat.

Fotó: ridikulmagazin.hu

Fontosnak tartod a fogyatékkal élők beilleszkedését a társadalomba, az épek felvilágosításával párhuzamban. Mit tanácsolsz azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, hogyan éljék meg ezt a helyzetet és zárják ki az ebből esetlegesen adódó rosszindulatot?

Rosszindulat ugyanúgy ér ép és fogyatékos embert, mindenki másként kezeli ezt. Azt javaslom mindenkinek, hogy egyénekben gondolkodjanak és ne sztereotípiák alapján alakítsanak ki véleményt valakiről. Legyünk nyitottak egymás megismerésére, merjünk beszélgetni, kérdezni. Nekem ugyan hiányzik néhány ujjam, de emellett nő, anya valamint paralimpiai bajnok vagyok, és emellett még számtalan identitásból áll össze a személyiségem. Sajnálom azt, ha valaki csak egy dologra tud fókuszálni, mert a világ és az emberek ennél sokkal színesebbek.